„Egyszer mod, mindig mod”. Aki mod, az örökkévaló. Ez a maxima, amely az egész filmben ismétlődik irány Brighton, szerző: Chris Green (Mozikban február 4.). Ez egy népszerű maxima a modok körében. A megmaradtak eredetiek a hatvanas évekből, azok, amelyeket a hetvenes évek végén, nyolcvanas években élesztettek fel a sikerek kíséretében. Quadrophenia (Franc Roddam, 1979) és mindazok közül, akik a következő évtizedekben a történelem egyik legjobban öltözött városi törzséhez csatlakoztak (vitathatatlan tény).
Ezzel a maximával a Destination to Brighton fifty s-ben jelennek meg kocsik, Lambretták és Vespák kitalálva, veterán modok lovagoltak, hogy elbúcsúzzanak egy baráttól és partnertől. Így kezdődik a film John (Patrick McNamee) aki már ismerte apja modos múltját, minden emléktárgyával találkozik: ruhák, lemezek, újságkivágások azokról az eszeveszett 60-as évekről... És úgy dönt, szétszórja a hamvait az alapvető mod-mekkában, Brightonban.
Nicki (Sacha Parkinson) Brightonban.
Chris Green, a Destino a Brighton rendezője egyike volt azoknak, akik a nyolcvanas évek újjáéledésének modjává váltak. Rajongója A lekvár és Paul Weller, pontosan úgy találta meg a film előzményét, hogy meghallgatta az As is Now című lemezt, az eredeti angol dallal, A kavics és a fiú. "Az egész azzal az ötlettel kezdődött, hogy arról írj, amit tudsz" - mondja Green. "De ezen soha nem gondolkodtam, mígnem egy reggel összefutottam Paul Wellerrel, aki egy 2009-es corki koncertről jött vissza. Csináltam vele egy képet, és a visszaúton elkezdtem írni ezt a történetet apáról és fiáról."
Paul Weller egy macguffin a történetben ráadásul a filmzene jó részére. Félénk John hosszú útra indul apja Lambretta-jában, Manchestertől Brightonig (több mint 400 km), egy másik mod lánya odaadására, új mod, Nicki (Sasha Parkinson) mert Weller pontosan Brightonban fog koncertezni. És ott vannak, ki-ki a régi motorján. A pulcsiikkal és pólóikkal Row, Sergio Tacchini, Adidas, a jól gombolt pólók, a parka.
A 400 km-t megteszik kis országutak. Nyugodt tempóban, rétek, birkák és vidéki kocsmák között. És megérkezve Brightonba, az angol üdülővárosba, John csalódott. Még homok sincs a parton. Ezek sziklák. A hely hanyatlása a 2000-es évek elején leégett móló elszenesedett csontváza a jobb múlt maradványai pedig behatolnak a főszereplő és a néző nosztalgiájába. És egyben meghívás, hogy térjen vissza Brightonba, és emlékezzen más időkre.
modok vs. rockerek.
A film természetesen visszatér Brightonba és újjáéled a modok és a rockerek nagy összecsapása a 64-ben, ugyanaz, aki Quadropheniának mondta. Amikor egyik és másik bandából több ezer fiatal összecsapott egymással és a rendőrséggel. És vedd ezt a pillanatot ürügynek a történetben és a főszereplő érzéseiben egy csavarra, aki apja utolsó lépéseit követi olyan helyekre, ahol még mindig zarándoklatok vannak, mint pl. Jumd a fegyverboltba vagy hogy séta a tengerparton és természetesen a Quadrophenia Alley.
A filmben talán az a legszebb, hogy az "egyszer mod, mindig mod" és az őket mindig összekötő bajtársiasság a produkcióval felfordult. A Green támogatásának köszönhetően kapott egy részt a film költségvetéséből kollektívák és mod márkák, mint például a Scomadi, a klasszikus robogók legendája, aki adta őket A Who modellt árverésre bocsátják és hagyott rájuk néhányat a filmben szereplők közül. Bár a főszereplő Lambretta egy manchesteri modhoz tartozik, amely nagyvonalúan odaadta. És valójában a film elején megjelenő modok bandája, nem voltak jelmezes statiszták, Igazi veteránok voltak. A rendező írt néhány Facebook-csoportba, és közel százzal találkozott a forgatás napján. Egyszer mod, mindig mod. És mindig jobb együtt.
Brightonba megy egy parkával.